A Horadrim mágusok és az Új erõk ébredése by Osuvox
Tartalom: A Horadrim egy titokzatos rend nagy varázslókból, akik évezredek óta nem jártak a halandók világában. Ám most, hogy Voldemort akcióba lendült, ismét muszáj lesz.
Categories: Általános Szereplők: A fanfic szerzője
Műfajok: akció
Figyelmeztetések: Nincs
Challenges:
Sorozat: Nincs
Chapters: 1 Befejezett: Nem Word count: 3132 Olvasták: 286 Published: 2019. 08. 04. Frisstve: 2019. 08. 04.
Elsõ fejezet by Osuvox
Daniel Edward Blake A Horadrim mágusok és az Új erõk ébredése 1. kötet. A Diablo sorozat által jöhetett létre ez a szuper történet. Egy árvaházban élõ mugli kislány, aki számára a varázslat csak mesékben létezett, hogy válik hirtelen abszurd valósággá, és így az élete részévé? Ha elolvasod, akkor megtudod! Elsõ fejezet A kirándulás Ellie Watney vagyok, kilencéves. A szüleimet egyéves koromban vesztettem el. Nem sokkal haláluk után árvaházba adtak, ahol eddig éltem. Ez a nap is ugyanúgy kezdõdött, mint a többi. Mikor kinyitottam a szemem, az ágyam függönyeit láttam magam körül és a plüsskutyámat, amivel mindig aludni szoktam, már csak azért is, mivel csak ez a tárgy maradt meg a szüleimtõl, mint emlék. Nem emlékszem anyára és apára, de tudtam, hogy voltak, mivel nekem is meg kellett, hogy szülessek valahogyan. Ami engem egy kicsit elszomorított, az az volt, hogy az árvaházban lévõ gondozók sem tudtak róluk semmit. Ez akkor derült ki, mikor egyszer, még hatéves koromban megkérdeztem, hogy ismerték-e õket, vagy tudnak-e róluk valamit, de õk azt mondták, hogy nem. Elõször azért nem mertem õket megkérdezni, mivel azt gondoltam, hogy talán nem válaszolnának semmit a kérdésemre, vagy esetleg még kiabálnának is velem. A nevelõk nagyon kedvesek voltak velünk, tán abból kifolyólag is, mert megértették a helyzetünket, és õk próbálták így betölteni a pótanya szerepét. Igen, merthogy csak nõi nevelõk voltak, és aki nagyon közel állt hozzám, az Felicity volt, egy huszonöt éves gondozó. A legjobb barátnõm Violet volt, akiben teljesen megbíztam, és mindent elmondtam neki, egyszerûen tényleg mindent. Felkeltem az ágyamból, besétáltam a kilencéves lányok szobájából nyíló fürdõhelyiségbe, ahonnan Jazmine épp akkor jött ki, majd becsuktam az ajtót. Levettem a verejtéktõl átázott pizsamámat, és elgondolkodtam. Már megint a szüleimmel álmodtam. Mindig a haláluk jut az eszembe, pedig én ott sem voltam, mikor õk elhunytak. A pszichológusom, Letwianex azt mondta, ez azért lehet, mert annyiféle képet találtam ki a szüleim elvesztésérõl, hogy ez már egyfajta valóságként alakult ki bennem. Gondolataim rejtett zugaiból kilépve visszatértem a valóság szilárd talajára, és a pizsamámat ledobtam a szennyesbe, majd beálltam a zuhany alá, s felfrissítettem magam. Mikor készen lettem, kiléptem a fürdõbõl, és nem kis meglepõdésemre az ajtó elõtt már ott állt Violet., Mikor meglátott, csak ennyit kérdezett. – Már megint ugyanaz? Bólintottam, hisz tudtam, hogy mire kérdezett rá. A szüleimmel kapcsolatos rémálmokra. Violet azért tudta ezt jól kezelni, mivel õ egészen könnyen túl tudott lépni a szülei elvesztésén, én viszont vele ellentétben nem. Még a pszichológusom sem tudta megmagyarázni, hogy miért, de bennem nagyon is mély nyomot hagytak ezek az események. Egyszer, még valaki mondta, hogy azt a plüsskutyát kéne nélkülöznöm, ami a szobámban van, és akkor talán könnyebben fel tudnám dolgozni a történteket. Ezt a tanácsot azért nem fogadtam meg, mivel Violetnek is volt egy nyaklánca, ami az anyukájától maradt meg, és õ mégsem lett olyan, mint én. Barátnõm besétált az ajtón, én pedig gyorsan odaszaladtam a szekrényemhez, kivettem belõle a már tegnap elõkészített ruhákat, egy fehér pólót, egy piros kardigánt, és egy a pulcsimhoz hasonló, rózsaszín melegítõt. Felöltöztem, és mikor a hajammal is elkészültem, barátnõmpont akkor lett készen, így megvártam, és együtt mentünk le a konyhába reggelizni. Mikor mindenki befejezte az evést, nagy meglepetésünkre Emmeline, az árvaház igazgatónõje szólásra emelkedett. – Kedves diákok! – mondta, s ezen – hogy mi diákok lennénk – egy kicsit elcsodálkoztunk, de Emily, egy másik jó barátnõm megsúgta nekem, mikor én meg akartam tõle kérdezni, hogy vajon miért így hívott minket az igazgatónõ, viccesen megjegyezte: – Biztos csak ezt az egy szót ismeri, ami úgy tényleg ránk is illik. – Mert ugyebár az már hogy nézne ki, hogy: – "Kedves árvaházasok!" Elmosolyodtam, hisz barátnõmnek remek volt a humorérzéke, ez tagadhatatlan volt. – Hamarosan elvisznek titeket egy kirándulásra – hallottam meg ismét Emmeline hangját –, ahol sok mindent megnézhettek. Nem akármilyen helyre mentek, hanem egyenesen Magyarországra, és azon belül is, Budapestre. Mindannyian eltátottuk a szánkat a döbbenettõl, hisz már mi is hallottunk Budapestrõl, hogy az milyen egy szép hely, de hogy minket oda elvigyenek, az eddig még a gondolatainkba se férkõzött. – Egy hetet fogtok ott tölteni – folytatta a pódiumon álló vezetõ –, tehát most pakoljatok össze egy heti ruhát, és minden olyat, ami szükséges lehet nektek erre az egy hétre. A nevelõk is segíteni fognak nektek, tehát csak nyugodtan, ne kapkodjatok. Jó szórakozást! – fejezte be rövid beszédét, majd kisétált a konyhából, mire mindenki azonnal beszélgetni kezdett. Máris találgatások keltek szárnyra azzal kapcsolatban, hogy vajon milyen is lesz majd közelrõl Budapest. – Szóval elvisznek minket külföldre – jelentette ki Emily, miközben felállt, én követtem a példáját, és elindultunk a szobánk felé, hogy összepakoljunk az egy hetes kirándulásra. Gyorsan, már amennyire gyorsan, és jól csak tudtunk, elkészültünk, majd egy nevelõ hívására mindannyian kimentünk az árvaház aulájába, vállunkon a hátizsákunkkal, s az a csoport, aki erre a kirándulásra ment, köztük én, Violet, és Jazmine is, kiléptünk az enyhén szürkés köddel borított udvarra, ahol lassan sütött csak ki a nap. Arcunkat enyhén csípte a reggeli hideg, ami jelezte nekünk, hogy lassan beköszönt a tél, tehát melegebb ruhába is kell, hogy bújjunk, ha nem akarunk szétfagyni. A karomon lévõ órámra néztem, ami 10 órát mutatott. Kisétáltunk a kapun, s az ott álló buszra felszálltunk, majd megkezdõdött a kilenc óráig tartó utazás Magyarországra. Sokáig mentünk, ráadásul még meg is éheztünk, de ami fontos, az az, hogy megérkeztünk, és a busz pontosan Budapesten tett le minket, az egyik megállóban. Amint leszálltunk, én mintha egy fekete köpenyes alakot vettem volna észre az egyik közeli ház kapualjában állva, de mikor ismét odanéztem, az illetõ, akirõl biztosan tudtam, hogy férfi, már el is tûnt. Hamar elfelejtettem ezt az egészet, és inkább az elõttünk álló vezetõre figyeltem, aki angolul beszélt, bár éreztük rajta, hogy õ eredetileg magyar. Elvezetett minket a szállásunkra, ami számunkra egy ötcsillagos szállodának is megfelelt a hihetetlen pompa miatt. Az épület hatalmas volt, és úgy ragyogott, hogy a szemünk alig tudott vele betelni. Szép márvánnyal kirakott falak tükröztek vissza mindent, hatalmas ablakok mutatták meg arcképünket, és engedték be a lemenõ nap halványodó sugarait. Megvacsoráztunk, aztán megmutatták nekünk a szobánkat. Mi voltunk az egyes csoport. Violet, Jazmine, én és még egy lány, Ottilia aludtunk egy szobában. A csoportvezetõnk, Stella elmondta nekünk, hogy ma már semmi program nem lesz, csupán annyi, hogy vegyünk egy jó, forró zuhanyt, lefeküdjünk az ágyikónkba, és jól kialudjuk magunkat. Mi így is tettünk, de alig telt el pár perc, barátnõim már mélyen aludtak. – Õk biztosan jót pihennek – gondoltam, de nekem nem jött álom a szememre, bármennyire is igyekeztem ennek eleget tenni. Tudtam, hogy amit most teszek, az illegális, és talán még büntetést is kapok érte, de azt éreztem, hogyha most azonnal nem megyek ki az épületbõl a levegõre, nekem végem. Hihetetlenül gyorsan, és halkan felkeltem, felvettem a jegesmedvés mamuszkámat, és úgy, ahogy voltam, pizsiben kisétáltam az udvarra. Nem is tudtam még akkor, hogy az, amit tettem, életem egyik talán legnagyobb hibája volt. Vagy mégsem? De mindenesetre, mikor kiléptem az esti, hûvös, friss levegõre, nekidõltem a terasz korlátjának. Ekkor valaki hátulról elkapott, majd egy pillanattal késõbb már egy egészen más helyen találtam magam. Második fejezet Az idegen Mikor a meglepetés erejétõl kábultan magamhoz tértem, az elõttem álló magas férfi szemébe néztem. Éreztem, és körül sem kellett, hogy nézzek ahhoz, hogy tudjam, a szállodából már valamilyen furcsa módon, talán teleportált ez a valaki. – Dehogy – gondoltam, hisz teleportálás nincs is, ez csak az én, és a sok általam olvasott mesék szüleménye. – Daniel Edward Blake vagyok – mondta váratlanul, mikor én épp meg akartam volna kérdezni tõle, hogy ki is õ, és hogy miért hozott el onnan, ahol voltam. Rengeteg kérdés cikázott a fejemben. – Majd mindent a maga idejében, Ellie – mondta nyugodt hangján, és most már meg is tudtam figyelni, hogy valami villan, s mikor ez a természetellenes fény kihuny, már egy egészen más helyen vagyunk. Daniel beterelt egy házba, vagyis inkább palotába, mert ami kívülrõl a kis méret látszatát keltette, az belülrõl olyan nagynak tûnt, hogy a szemem alig látta be még az elõszobát is. – Hát itt is vagyunk – mondta, s hozzá elmosolyodott. Rám nézett, és ekkor tudatosult bennem, hogy rajtam csak egy vékony pizsama és a mamuszom van, ameddig a férfin egy köpeny egy furcsa jellel a mellkasánál, és hozzá fekete tornacipõ volt. Elhatároztam, hogy ellenálló leszek, és semmit nem fogok tenni, amit ez a megátalkodott ember kér tõlem. – Elõször is – mondta, mintha csak olvasott volna a gondolataim között –, nem vagyok megátalkodott, köszönöm szépen. Másodszor pedig nem akarok rosszat neked, és hidd el, te akkor is együtt fogsz velem mûködni, ha akarsz, ha nem. Azért, mert tudom, hogy ennek az egésznek a végén, amit most teszek, a boldogság, és a jó fog várni téged, remélem – mondta végül, és ezzel a mondattal a témát lezártnak tekintette. Intett a kezével, mire két szék jelent meg, és egy teázóasztal, rajta egy kancsóval, és két csészével. – Most beszélgetni fogunk – közölte velem a tényt. Leült egy ülõalkalmatosságra, ezzel jelezve, hogy én is foglaljak helyet. Mikor ez megtörtént, a mágus, akit még a délután fekete köpenybe burkolódzva láttam – azóta már biztos átvette – gondoltam, most fehér köpenyben ült elõttem, és mosolygott. – Elõször is – szólalt meg egy kis idõ múlva, mikor kitöltötte magának a teaadagját, és be is ízesítette a hirtelen elõttünk materializálódó cukorral, és némi citrommal kiegészítve –, én varázsló vagyok, és abból is a Horadrimek körébõl való. És te segíteni fogsz nekem felébreszteni a lányomat, Camillát, akit Maximus Phoenix ölt meg, egy sötét Horadrim mágus. Elárulta rendünket az akkori gonosz démonnak, Eatsenek. Õ mindeközben vissza fogja hozni a feleségét, Claudiát, akit meggyilkoltam, miután elpusztította a lányomat, mert nem álltam mellé a sötét oldalra. Csakhogy a bosszúm itt még nem ért véget, mivel Phoenix fiát, Shawn–t is eltettem lábalól, hogy végre igazán megtörtnek lássam. Azért csináltam ezt – válaszolta meg a ki nem mondott kérdésemet –, mert a lányom nagyon sokat jelentett nekem, és fontos volt számomra, de õ elvette tõlem. Én viszont nem engedelmeskedtem neki, és ezért háborúzni kezdtünk, mindeközben a feleségem, Emily egy mély éberálomba merült a lányával való kapcsolat miatt. Így tehát csakis én maradtam, egyedül. Ja, igen. Ezt elfelejtettem mondani neked, hogy a feleségem, és Camilla is Horadrim mágusok voltak. Nem sokkal késõbb aztán Maximust is sikerült megölnöm, a testét bevittem egy boltba. Ott elégettem, és egy urnába tettem a hamvait, azt pedig erõs védõbûbájokkal elrejtettem a kívülállók szeme elõl. Értetlenül néztem a velem szemben ülõ, és teázgató mágusra, és próbáltam feldolgozni azt a töménytelen információt, amit hirtelen megtudtam. – És én hogy fogom visszahozni Camillát? – kérdeztem, miközben ittam egy kicsit a teámból. Bár volt pár tippem, de arra még gondolni sem akartam, hogy ezek után vissza kelljen majd mennem az árvaházba. Tudtam, hogy ez egy nagyon jó hely, ahová Daniel hozott, azonban éreztem, hogy itt lesznek veszélyek, ugyanakkor reménykedtem benne, hogy talán egy új korszak kezdõdhet el az életemben, és hogy ez nem csak egy álom lesz. – Úgy, hogy te leszel Camilla – suttogta a férfi talán azért is, hogy a hatás kedvéért fokozza azt, amit mondani akart. – Mi? – néztem rá meglepetten, ugyanakkor a lelkem mélyén örültem, hogy mégis igazam lett. – Hát tényleg egy új, jobb életet kapok a sorstól – gondoltam. – Jól hallottad – mondta a mágus. De ne félj, Ellie! Jó lesz, ne aggódj! Már csak azért is, mivel többé nem kell visszamenned arra a helyre, ahol eddig voltál, hanem ahogy az elõbb te magad is gondoltad, egy új, sokkal jobb élet vár majd rád. Aztán csend lett, de egy kis idõ elteltével én szólaltam meg. – Tehát akkor nem kell félnem tõled, igaz? Daniel bólintott, majd felállt, ezzel befejezve a beszélgetést. – Akkor lássunk munkához – mondta olyan könnyedén, s hozzá nagyot nyújtózott, mintha csak valami hétköznapi dologról beszélnénk, hogy hozzunk vissza holtakat az élõk közé. Én is felálltam, és követtem a férfit, aki kilépett a házból. Átvágott az utcán, s a másik oldalt vette célba, ahol úgyszint házak sorakoztak, de azok már valamivel lakottabbak voltak, mint ahonnan kijöttem. Az elõttem sétáló mágusrendkívül gyorsan, és céltudatosan haladt, tehát ha nem akartam szem elõl veszíteni, akkor nekem is meg kellett gyorsítanom a lépteimet. De rövid idõn belül megálltunk, s a hangokból ítélve kinyílhatott egy ajtó, mivel sajnos nem láttam, de akkor lett igazam, mikor Daniel beterelt a sötét épületbe, ugyanakkor útitársam tökéletesen látott még ebben a fényviszonyban is – talán így is tud valamilyen mágikus képességgel látni – gondoltam. Hirtelen fény villant, amitõl egy pillanatra hunyorognom kellett, de mikor a szemem hozzászokott a világossághoz, körülnéztem. Egy félhomályos épületben álltam, s mikor a környezetemet már jobban is szemügyre tudtam venni, rájöttem, hogy egy boltban vagyok. – Várj meg itt, és ne nyúlj semmihez! – hallottam meg a varázsló hangját valahonnan egy kicsit távolabbról, aztán becsukta az ajtót. A romos épületre mély, misztikus csend ereszkedett. És ekkor megértettem. Abban a boltban vagyok, ahol Daniel elrejtette Maximus urnáját, benne pedig a gonosz Horadrim mágus testét. Egy pillanattal késõbb már azon kaptam magam, hogy egy polcnál állok, ahol egy kerámiából készült váza van, és én a tetejéhez érintem a mutatóujjamat, mire az hangtalanul felnyílik. Fekete hamu szállt ki, majd hullott le a kõre tõlem jobbra. Rémülten néztem az izgõ–mozgó hamukupacra, ami egy ember formáját próbálta felvenni, és ekkor rájöttem. Ezek szerint mivel valamennyi varázserõ van bennem, vagy mi, így megtörhettem Daniel erõs védõvarázslatait, és most itt, elõttem tér vissza az évezred leggonoszabb Horadrim mágusa! Te jó ég. Mit csináltam? Pár másodperc alatt már egy 170 cm magas körüli ember állt elõttem, fekete köpenyben, kezében egy szénfekete varázsbottal, amit lazán maga mellett tartott. A férfi azúrkék tekintetét körbehordozta a bolton, s pillantása egy kicsit elidõzött a polcon lévõ nyitott, most már üres edényen, majd aztán felém fordult. Ekkor olyan érzésem volt, mintha kardot vágtak volna a fejembe, ahogy tudatosult bennem az, hogy Maximus végignézte az elmémet. – Lám–lám! – mondta aztán, s közelebb lépett hozzám. – Csak nem Ellie Watney volnál? – kérdezte úgy, mintha már ezer éve barátok volnánk. – D… de – mondtam úgy, mintha a férfi elõzõ mondatát akarnám csak elismételni – én vagyok Ellie Watney. – Mmmm. Nagyon jól tudom, hogy ki vagy – suttogta a fülembe, és éreztem, hogy erõs, hosszú ujjai a torkom köré fonódnak. Tudtam, hogy végezni akar velem. Éreztem a mellkasomnak nyomódó varázsbot végét, és a benne gyülekezõ energiákat, amint az kitörni készül, ezzel halálos csapást mérve rám. – Daniel a lányát szeretné életrekelteni veled, ugye tudod? – kérdezte, mielõtt meg akart volna ölni, nyilvánvalóan azért, hogy húzza az idõt. – Tudom – mondtam felbátorodva. – Azt enyhén kétlem – nevette el magát halkan –, mivel megöllek itt, és most. – Igen? – hallottam meg magam mögött egy nagyon is ismerõs hangot, mire a torkom köré fonódó ujjak azonnal elengedtek, a varázsbot pedig eltávolodott tõlem, s Maximus szembefordult a számomra már nagyon is ismerõs Daniellel. Én Maximus mellett álltam, Daniel pedig egykori ellenségével szemben, s immár az õ kezében is ott volt saját, hófehéren vibráló varázsbotja, aminek a végén egy nyilvánvalóan mágikus eredetû kristály lehetett. Most már a feketemágus botjának végén is volt idõm megfigyelni, hogy õ is birtokol egy efféle kristályt, melybõl most az energiák úgy robbantak ki, mint a puskából süvítõ golyó. Daniel pont az a polc mögé ugrott be, ahol Maximus üres vázája volt, ami most felemelkedett, és a fehérköpenyes mágust vette célba, de az kezének egyetlen intésével darabokra törte. – Látszik, hogy rég nem párbajoztál már, Maxim! – kiáltotta, s a botjából egy narancsvörös tûzgolyó süvített Maximus felé, mire az legalább az ezerszeresére nõtt, és már száguldott is vissza a megidézõ felé, majd egy égõ lángfalként fogta körül õt. De a férfi nem tétovázott, testébõl hatalmas vízsugár robbant ki, s szétoszlatta a tûzfalat, majd ellenségére ugrott, mire annak varázsbotja elrepült, így mindketten a földre kerültek, és ott birkóztak tovább. A feketeköpenyes mágus kiütötte Daniel kezébõl a botot, mire az elgurult a kövön, egyenesen a lábam elé. – Ez így nem fair, barátom! – szuszogta Maximus, ahogy a másik alak ránehezkedett, ezzel a padlóhoz szögezve õt. – Tudom én, hogy mi fair, és mi nem – vicsorogta dühödten, s egy villámot dobott az arcába. Az meg sem érezhette a mágikus energiákat, mert elkapta Daniel jobb karját, s hátrafeszítette, ezzel arra kényszerítve õt, hogy engedje el a vállát. – Ha már itt tartunk, akkor mégis Ellie támasztott fel poraimból, nemdebár, cimbi? – De, õ tette, viszont én tudtam, hogy így lesz – mondta. Felállt, mire a másik férfi is így tett. Ekkor a gondolataim vezéreltek, s azon kaptam magam, hogy az elejtett varázsbot máris a kezemben van. – Ne bánts – mondtam ijedten. A fölém magasodó fehér köpenyes alak szemébe néztem, melyben most a düh tükrözõdött vissza. – Nem is bánthatnálak – mondta megenyhült arcal –, hisz amivel megtehetném, az nálad van. Rémülten nyögtem fel, s visszaadtam a kezébe mágikus fegyverét, mire õ Maximus felé fordult, aki már szintúgy állt, mint Daniel, azzal a kivétellel, hogy õ egy polcnak dõlt, ahol mindenféle lim–lom volt, s egykedvûen nézett minket. – Tényleg vissza akarod hozni Camit? – kérdezte. Örömmel látta, amint a vele szemben álló férfi szemében gyilkos fény villan, majd aztán ahogy jött, olyan gyorsan is aludt ki, s helyét átvette az eddig már számomra is látott elszánt tekintet. – Ne szólítsd õt Caminak, semmi jogod nincs hozzá! – préselte ki a fogai között, s feljebb emelte a varázsbotot, mire Maximus is így tett. – Amúgy meg igen – mondta egy kis idõ múlva. – Hm. Te tudod – mondta. Piros fény vette körül, s mikor a furcsa jelenség kihunyt, a sötét varázslónak már nyoma sem volt.
Ezt a történetet archiválták http://tovabbvilag.tdfiction.hu/viewstory.php?sid=9315